életemben másodjára vettem részt közlekedési eszköz által okozott sérülésben. Mármint olyanban, hogy én a bringámmal egy álló autóba ütközöm. Az első hat éves koromban történt, nyáron, amikor bandáztuk és dumáltam az egyik barátommal, aki a montijával az utca járda nélküli, dombos felén-, míg én a BMX-emmel az utca közepén tekertem.
Persze beszélgettünk és persze egymás mellett mentünk, egészen addig amíg én nagyon hirtelen meg nem álltam az utca közepén parkoló zsiguli miatt. Az első kerekem a zsiguli csomagatartója alá szorult be, míg én igen közelről vettem szemügyre a mustársárga zsiguli csomgatartójának jobb hátsó részét. A tulajdonos teljes nyugodtsággal szált ki a kocsiból, még a motort sem állította le. Megnézte a csomgatartót és látta, hogy nem horpadt be. Aztán persze kioktatott, hogy nézzek előre. De hát akkor már mindegy volt. A barátom helyében lettem volna szívesen, hogy végignézzem azt a két másodpercet.
Ma, ugyanez. Illetve nem telejesen. A vonatról leszállva a tengerparti sétányon kerekeztem, majd rátértem az útra. Akkora szél volt, hogy rendesen kellett kapaszkodnom és ellentartanom. Ez ment is, sőt még lassabban is haladtam a szokásos városi sebességemnél. Az eső miatt pedig rajtam az esősapka, esőkabát, esőnadrág. (Eső eső eső…) Haladok felfelé a dombon, a bázisunktól már csak 80 méterre vagyok és próbálom a sapkám siltjét a szememből kiszedni. Menetszél, meg a Cardiff felől fújó iszonyú széllel küzdök, ja, meg a sapkával, hogy lássam mi van előttem. Azonban megállni már túl késő. Mint a csigás viccben, amikor kinő a gomba, előttem terem egy fekete Renault Traffic teherautó hátulja. A semmiből. (Mármint, a sapkám siltjének takarásából. Most látszom, most nem látszom.) Azonnal fékezek és rántom a kormányt jobbra, de már mindegy. Óriásit csattan a kulccsontom a teherautó hátsó lemezajtaján és dombom ki magam alól a bringát az út közepe felé. Az első gondolatom az, hogy nem kapok levegőt. És tényleg nem! Állva maradok ugyan, a kerékpár a földön ahová dobtam, én meg tántorgok hátrafelé és próbálok mély levegőt venni, de alig megy. Aztán eszembe jut, hogy jöhetne már a tulaj, meg mit mondok neki. Már készülök előadást tartani a dubla sárgavonal jelentéséről (hogy megállni rajta tilos). A pánik szerencsére nagyobb, mint az okozott kár. A tilosban parkoló teherautó egy nagyobbacska karcolással ússza meg, nekem csak a kulccsontom van egy horzsolás, a nyakam fáj nagyon és a kerékpár fékkarja van eldeformálódva. Ja meg egy kisebb nyolcas lett a kerekemben. A nyakammal és a kulccsontommal sikerült levernem a jobb hátsó lámpa fölötti részt.
Az eset kísértetiesen hasonlít a zsigulisra.
Sorrendben a fejemben a következő gondolatok támadnak:
– de gyorsan itt termett ez a teherautó!
– nem kapok levegőt, tehát mély levegőt kell vennem
– ki ez az agyatlan állat aki a járdán és a tilosban parkol egyszerre?
– na vajon, most kiszáll-e vagy mi lesz?
– működik még a fékem? forog az első kerék?
– mekkora a kár az autón?
– na jó, semmi gond. mindjárt reggelizek.
Azzal eltolom a kerékpárt a bázisra és kezdem a napot a joghurtos műzlivel. Mondja nekem valaki, hogy a bringázás nem ébreszti fel az embert! 🙂