Próbálok írni. Nehézkesen vettem rá magam a temérdek könyv elolvasása után, de végül sikerült. Eljutottam 500 szóig, és már csak 2000 lenne hátra. A délután hátralévő felében próbálok koncentrálni és arra gondolni, hogy rosszabban is túljutottam már. Ezt persze saját magamnak is nehéz elhinnem. Életemben nem volt még olyan, hogy a nyarat intenzíven tanulással, majdhogynem szobafogsággal kelljen töltenem, forszíroznom magam, hogy írjak. Idén pedig ez történik.

A nap folyamán kapok néhány SMS-t Pétől, aki ivásra és egy kis lazításra invitál. Nemet kell hogy mondjak, mert alig vagyok még valahol. Mindahányszor kapok egy üzenetet, kizökkenek a gondolataimból. Minden egyes elolvasott betű egyre jobban felkavar és bosszúságot izzít magam és legfőképp az írás ellen. Aztán miután sikeresen lecsitítom magam és visszasüppedek gondolatmenetembe, sikerül egy-két paragrafust betoldanom.

Már kezdem érezni, hogy belejövök és jobban fog menni a dolog, amikor rápillantok az órára. Már délután hat van. Elfog a pánik, de sikeresen lenyugtatom magam. Muszáj vagyok felkelni a géptől és járni egyet. Iszom egy kis vizet, barack után kutatok. Szigorúan veszem az ötperces szüneteket. Aztán vissza forszírozom magam a gép elég elolvasom az eddig írottakat és átírok néhány mondatot.

Új gondolatok jutnak az eszembe. Leírom őket, és kezdem magam lazultnak és nyugodtnak érezni. Naná, hogy szívesebben lennék másutt és csinálnék valami egészen mást. Valami olyat, amihez nem kell az agyamat használni!

Megcsörren a telefon. Pé az, és ivászatra csalogat. Mindösszesen be kéne mennem Pestre. „Nem tudok menni!” – vágom rá. Valóban nem áll úgy a szekerem. Lerakom a telefont. Ismét elfut a düh. A tehetetlenségemre haragszom. Arra, hogy nem születtem írógépnek, arra, hogy itt kell poshadnom egy nyugodt övezetben fekvő kertes ház tetőterében augusztusban, amikor a jobbak (mert nyugodt szívvel nevezhetjük azokat akik a szabad levegőn vannak jobbaknak) jól érzik magukat és fittyet hánynak az olyan jelentéktelen veszélyt magukban hordozó dolgokra mint az esszék.

Újra megszólal a telefon. Jé hív. Érzem a hangján, hogy határozott, de végig sem hallgatom őt. A düh kitör belőlem. Magam sem gondoltam volna, hogy képes vagyok erre, de még határozottabban rávágom, hogy „NEM NEM és NEM!” Akár ölnék is azért, hogy ne kelljen ezt mondanom! (Ilyenkor szeretném, ha Április elseje lenne) Elmondom Jének is, hogy muszáj vagyok megírni az esszét, különben leshetem a harmadévet.

Ismét lerakom a telefont, ám nincs csupán félpercnyi szünetem, amikor az ismét csöng. Dé az. Ő is felvázolja a jelenlegi helyzetet. Ő viszont már több sikerrel jár. Talán azért, mert az energiám elfogyott, de már kissebfajta konverzációba kezdünk. „Igen, és most hol vagytok, Pénél?” –kérdem. „Aha!” kapom a választ. „Hát nem ígérek semmi jót.” -vágom rá. „Akkor majd még hívunk. Na csá!” –hallom a vonal túlsó feléből.

Soha ilyet még nem tettem, de átfut agyamon a telefon kikapcsolásának lehetősége. Nem akarok itt rohadni egész héten. Szeretnék én is kijutni innen. „Soha ilyet még nem tettem” – motyogom orrom alá, s kikapcsolom a telefonom. Bűnösnek érzem magam, felettébb bűnösnek. De innentől a dolgok már csak elfajulnának.

A mai napon megértettem, hogy milyen rossz lehetett Petrának, amikor a vizsgáira való felkészülése közben zaklattuk őt. Csupán azt remélem én is, hogy nem fognak rám haragudni, ahogyan Petrára sem haragudtunk. Csupán azt remélem.